A februári Sorok mögött körblog témájának semmi köze az ezermesterekhez, sem a bábfilmsorozathoz. Adomája mégis ott zizeg a kérdés körül, ha feltesszük magunknak: az író számára a tehetség vagy a tanulás útja a meghatározóbb?

Pár éve betévedtem egy honlapra, ahol a tízmillió író országa címszó alatt a szerkesztők mindenkit arra bátorítanak, hogy tanuljon és írjon bátran, mert az írás tanulható, akár a jobb agyféltekés rajzolás, és az egész csak elhatározás kérdése.

Akkoriban sokat törtem a fejemet a felvetésen, később pedig azért nem, mert közben magam is tanulni kezdtem, sok minden történt velem; az első sikerek és kudarcok mellett lassan kirajzolódott a saját véleményem a tárgyban, és mára elég jól felismerem a marketing bölcseletek mögött megbújó, apró betűs buktatókat.

Külföldön az írás szakma. Ezt nem tőlem hallottátok, aki írós körökben mozog, pontosan tudja, mitől áll égnek még egy tapasztalatlan, olvasással épp csak kacérkodó fiatal tini haja is, amikor belefut egy logikátlan, esetleg kivételesen trehány nyelvi szinten megírt történetbe. Nem feltétlenül tudja, mi baja a könyvvel, csak irritálja, és a háttérben mégis ott a kellemetlen szájíz: tetszett az ötlet, tetszett a fülszöveg, borító stb, de akkor mi a baj vele???

Létezik a másik véglet is. A történet cselekménye logikailag rendben van, a karakterek hihetőek, a párbeszédek gördülékenyek, a nyelvi szint kiemelkedő. A történetnek egy a problémája, felejthető tucatmunka. Üres. Gőzöm nincs, miért írta meg ezt a könyvet a szerző. Unalmas volt, vagy inkább csak túl művi?

 

Ti mit tartotok tehetségnek, kicsit túllépve az értelmező szótárban adott magyarázaton?

 

Szerintem már csak azért sem lehetünk tízmillió író hazája, mert a tehetségeket, az igazi tehetségeket, úgy vonzza irányultságuk, mint kéjencet a szenvedélye tárgya – és bocs a sikamlós hasonlatért. Ez lehet sok tucat dolog az íráson kívül (kockaíró sokszor bele se gondol, hogy más tevékenyég is lehet annyira felemelő, endorfintermelő, kielégítő, mint a pötyögés – na, ő pont ezért író:P), és ha valakit megszólít a színpad vagy az ecset, esetleg épp a katedra, a lelke ott fog körözni, a nyughatatlansága oka nem fog csillapodni.

A tehetséges írónak hangja van. A tehetséges író, azon túl, hogy egészen elképesztő kreativitással és bátorsággal nyúl a témához, LÁTJA a témát. Pedig azt nehéz észrevenni tehetség nélkül. Komolyan gondolom, hogy a katona minden tárgyban, területen és időben harcosként él meg dolgokat, és folytonos eszköztárat lát a civil világban, fegyvert még egy ártalmatlan biciklipumpában is. És komolyan gondolom azt is, hogy a tehetséges író pedig íróként létezik, alszik, ébred, utazik a metrón, bámul meg embereket, lát meg poént a laikus számára csöppet sem vicces helyzetekben.

 

A megszerzett tapasztalatok további boncolgatásának legfőbb eszköze az írás.

Oliver Sacks

 

A gondolkodásmódot lehet tanulni – kell –, de lehetetlen vagy inkább felesleges ráerőszakolni arra, akinek a sors, vagy az érdeklődése más pályát szánt. Egyetlen szakma kitanulása sem történhet meg pár hét alatt. Lehet alapokat átvenni, lehet ismételni, lehet tovább fejleszteni, elméletből gyakorlatba átültetni. Mindez nem kevés időt igényel, és slusszpoén pont ez az alkotói tevékenységben: az íráshoz élni kell. Az élet olyan furcsa és sokoldalú képlet, amibe bármi belefér, nagyon formál, és nagyon sokat mutat egy arra fogékony gondolkodó számára. Nem hiszem, hogy véletlen az, hogy a legmaradandóbb alkotók sorsa kissé hányattatott volt. Ó, a szerelem megénekléséhez szerelmesnek kell lenni, a fájdalom ábrázolásához fájni kell, az áruló megformálásához kicsit csalni és csalatkozni kell, néha még az őrült agyában is megfordulunk, ha épp azt akarjuk, az olvasó kételkedni kezdjen a könyv szerzőjének ép elméjében XD.

Semmi személyes, aztán eldörren a lövés a könyvben. Az írók számára minden személyes, amit kiadnak a tolluk alól. Onnan, belülről jön. Empatikus, egy személyiséggel bevont szűrő, amin átengedve a gondolatokat, mindent gyönyörűen „összeszennyezünk” önmagunkkal.

Az írás mögé először is kell tehát a szerző. Annak minden nyavalyájával, egyedi látásmódjával, hangjával, kitartásával, folyton kitörni akaró mondanivalójával.

Aztán amikor ez mind formálódni kezd, és tegyük fel, hogy egy optimális világban élve, más sem vár a leendő íróra, mint temérdek szabadidő, nyugalom és eszköz, akkor máris hozzáláthat az íráshoz.

Nagyjából az első milliomodik karakter leütése után azért a legtehetségesebb írók kilencven százaléka itt rádöbben a saját hiányosságaira, felismeri a törvényszerűségeket. Egyszerűen azért, mert az írásnak vannak törvényszerűségei. Minden tudomány alapelvekre épül, valahol ezért különös azt hallani, hogy míg festőművészetet vagy zeneszerzést tanulni lehet, addig sokan naivan azt gondolják, az irodalmi alkotótevékenység semmi ilyesmit nem igényel. Miért ne igényelne? Miért kellene saját hibánkon, hosszú éveken keresztül tartó kísérletek árán megtanulni azt, amit oktatáson keresztül is el lehet sajátítani? Dramaturgia, leírás, párbeszéd, világépítés? Miért kellene a tehetséges írónak azon tipródnia, miért nem működik a világ a kéziratban, amikor egy hozzáértő szem akár negyedórás böngészés után rávágja, hogy:

– Háh, azért nem jó, kis komám, mert rossz szemszöget választottál, és saját karaktered fizikai gátjai miatt válik izgalmas és sokrétű helyett lapossá vagy unalmassá a történet.

Ja?

És az ilyen apró „Mekk Elek”-ségek úgy hatnak az íróra, mint a Lidocain. Fájdalmat ugyan nem fogsz érezni, de lebénít.

Egy író nem lehet zsibbadt. Éreznie kell, és felhasználni az összes tanulható írástechnikai trükköt ahhoz, hogy ne lassítsák le az alkotási folyamatban. Az élet úgyis olyan rövid, és egy-egy életfázis megismételhetetlen, talán öt év is túl sok, hogy újra ahhoz a korosztályhoz szóljak, akihez ma akarok, hát ma kell írnom, és ezt úgy tudom a legkonstruktívabban megoldani, ha a legtöbbet adok, amire képes vagyok.

Ezért azt hiszem, az író megállás nélküli útkeresésében a tanulás sosem volt kérdés, csak háttérzene, ami folyamatosan ott lüktet a szavai alatt, akár a boldogság szárnyát próbálja kitapintani, akár királyságokat dönt meg, uralkodókat fejez le az íróasztala mögött ülve.

Visszatérve az Oliver Sacks idézethez: az írás tapasztalatból adódik. A tapasztalat fele az utcáról, a padlásról, a bölcső mellől jön. A másik fele szerintem mégiscsak a könyvekből. A sündisznónak például adottak a tüskéi. Fogja magát, és elindul megkeresni az almát, amit feltűzhet rájuk. Az író helyzete kicsit bonyolultabb. Ő látja az almát. Aztán eldöntheti, tüskét növeszt-e hozzá.

Szóval, szerintem nincs vs. Pontosabban a vs nem a tanulás és tehetség között álló kérdés, inkább a szerző önelemző döntése idején kerül elő: elég tehetséges vagyok ahhoz, hogy fütyülve a megelőző nemzedékek nehezen összegereblyézett irodalmi alkotásról szóló tudását félresöpörve azt csináljam, amit – vagy elég bátor hozzá, hogy belekukkantsak az írástudomány lapjai közé, és esetleg elfogadjam, a jónál is lehet mindig jobbnak lenni?

 

A többiek bejegyzései:

Bartos Zsuzsa blogja

Buglyó Gergely blogja

On Sai

Moskát Anita írói blogja

Gaura Ágnes

Nibela