Lepkegyűjtő vagyok. :) Pontosabban nagyon szeretem magam körbe venni okos, ügyes, kreatív emberekkel, kicsit a társaságukban lenni, mert ilyenkor én is feltöltődöm. Szeretem azt gondolni, hogy elkapom tőlük a kreativitást. Ez pedig már gyerekkoromban is így volt, akkor könyvek voltak az áldozataim, meg apám. Régen (és még most is) ő testesítette meg nekem a bölcsességet, aki mindig tudta, hogy milyen hangulathoz, milyen könyvet kell választani.

Idővel képregénymániás lettem, a fiatalabb lustaságok példáját követve. Könnyen követhető jelenetek, színes háttérutalások, és pörgős történet. A nyári olvasmányokat szigorúan esténként vettem elő, hogy a Beépített Mesélőm (anyám :D), beletöltse a fejembe, ami annyira nem jött be, de kötelező volt ismerni. A szüleim könyvespolca úgy magasodott fölém a sok kép nélküli, ijesztően vastag kötettel, mint egy óriás. Alkut kötöttünk, hogy nem fogom összefirkálni, meg szamárfület hajtogatni az oldalaikra, csak mutassák meg, mit akarok érezni, mit akarok megismerni, melyik vidékeken a legjobb a kaland. A szüleim kezében állandóan jó könyvek trónoltak. Igényes irodalmat olvastak, és kerülték az egysíkúságot.

Tíz voltam, amikor megtört a jég, és apám lefizette a Könyvespolc Óriást – gyanítom egy habos sörrel :D -, és a kezembe nyomta Tolkientől, a Gyűrűk Urát. Először annyira nem tudtam mit kezdeni a könyvvel, hogy nagyjából ötven-hatvan oldal elolvasása után visszaadtam neki, hogy bocs, de ez nagyon uncsi. Apám nevetett, és azt mondta, hogy rendben, de ha meggondolom magam, akkor tudom, hol találom. Nagyon határozottan kijelentettem, hogy na az tuti nem fog megtörténni, hogy megkeressem, majd az összes kiskamasz öntudatomat a hónom alá csapva kifordultam a hálószobából. Robogtam vissza Bobóhoz és Bercihez, és akkor nyáron már csatlakozott hozzájuk Marvel és DC, amitől piszok felnőttnek éreztem magam.

A mag viszont táptalajra talált, hogy ezzel a képzavarral éljek, mert bár nem akartam továbbolvasni a Gyűrűk Urát, a következő hetekben vissza-visszatértek a gondolataim a Megyéhez, a hobbitokhoz. Mert, ha ők a kicsik, akkor kik a Nagyok? Milyen hely lehet ez, és Zsákos Bilbó hogyan ért meg ennyire tisztes kort? A kérdések nem fogytak, inkább gyűltek, és végül megadtam magam. Egyik délután, amikor csak Frici (a vörös, tizen-kilós ördögfattya macska) és én voltunk otthon, begyűjtöttem a könyvet, és a gyerekszoba mélyén, összebújtunk így hárman, és újra nekiálltam. Átlendültem az első 100 oldalon, és onnantól nem volt megállás. Elmerültem egy olyan világban, ami túlért a szobámon, és Göncz Árpád fordítása olyan ízes, hangulatos és megragadó volt, hogy leszámítva, hogy a történet lényegét abszolút nem fogtam fel, ahogy mindennap zaklattam a szüleimet, hogy ez mi, az ami és mit jelent – de Tolkien története már akkor szorongatta a kezem, és vitt, vitt magával messzire.

Évekkel később értettem meg, miről mesélt nekem a nagy mesélő, de akkor már túl voltam sok másikon. Megismerkedtem a sárkányokkal, tündékkel és nagyjából ők be is szűkítették a fantasy iránti érdeklődésemet a következő tíz évre, amit olykor szakított csak meg, egy Agatha Christie, Stephen King, vagy anyám és nagyanyám próbálkozásai a Pöttyös és Csíkos könyvekkel. Hogy olvasson ez a lánygyerek valami lányosat is!


A legeslegelső történet, amit önállóan papírra vetettem, szintén fantasy volt, és meg sem fordult a fejemben, hogy más legyen, annyira körbe vett a tolkieni világ. Nem volt kérdés, hogy sárkányok lesznek benne. És hősök! És tündék! Főleg tündék! :)

Mikor már tudatosan szórakoztattam magam és az asztalfiókot a történeteimmel, még sokszor jelent meg Tolkien a fejemben. És ez volt a legizgalmasabb.

Tolkien megnyitotta a képzeletemet. :D Mindent elolvastam, amihez köze volt, a fegyverek iránti rajongásomat és a térképgyűjtésemet is abszolút táplálta, így rengeteg kiegészítő kötetet, szerepjáték könyvet beszereztem, és Smaug szintű ragaszkodással óvom és vigyázom azóta is a becses gyűjteményemet. :)

Elanie Cunningham, R.A. Salvatore, Laurell K. Hamilton, J. K. Rowling kitöltötték a kamaszkoromat. Ez a: nem akarok gondolkozni korszak sokak szerint ugyan nem sok pluszt ad az emberi elmének, én azért mégis vállalom, hogy a sok ráncolás után a kisimításnak is időt kell adni. Olyan éven is túlestem, amikor egyetlen egy könyvet sem olvastam el (nem tankönyvet). A példaképem pedig átmenetileg inkább mangákat rajzolt, mint írt.

Aztán nem is olyan rég, pontosabban kábé hat éve – ugye milyen pontos? :D -, megismerkedtem egy másik különleges író munkásságával, és nagyjából ugyanazt a hihetetlen élményt kapom tőle minden kötet után, mint Tolkientől. Ő nem más, mint Böszörményi Gyula.

Az első élményem vele kapcsolatban az volt, hogy esős délután baktattam a Körúton, és azon gondolkoztam, hogy ha hazaérek, főzök egy bödön teát, takaróba csavarom magam, és olvasok valamit, mert a napom rémes volt, és a cipőm is beázott, szóval ezt csak egy könyvvel lehet orvosolni. Az Oktogonnál készültem épp átkelni az úttesten, amikor megláttam az ottani nagy könyvesboltot és be is kukkantottam, hátha találok valamit.

Találtam.

A Rémálom könyveket. Megfogott a sötét, gótos borító, és az a cím: 9…8…7. Felmarkoltam, és vittem is a pénztárhoz. Otthon egy este alatt elolvastam, és másnap mentem a következő részért. Aztán jöttek a Gergő könyvek, majd a Rontásüzők, ahol a harmadik részt már tűkön ülve vártam, és nem csoda, hisz ahogy ő ír gyerekeknek, kamaszoknak, az elképesztő. Ha depis vagyok, ha jó a kedvem nagyon, ma is szívesen és sűrűn nyúlok a könyveihez, mert olyan pluszt ad, amit más könyv nem. Vagyis nem így. Értetitek. :)

Amellett ma már megtanultam tudatosan olvasni. Ha író után választok könyvet, igyekszem tanulni abból, ahogy egy-egy témát megfog, csavar rajta hatvanhatot, majd átnyújtja, hogy tessék, bogozd ki. Itt vagyok melletted és segítek, de a mélyét, a kút alját neked kell megtalálnod. Böszörményi minden könyvét szeretem, de a Rémálom könyvek sorozata az, ami számomra meghatározó. Mert Budapest. Mert részegítő, hogy olyan helyeken kalandoztam olvasás közben, amit pontosan ismerek, vagy ha nem, akkor felültem buszra, villamosra, és elmentem felfedezni. Meggyőződésem, hogy minden város él, és mesélni akar magáról. Imádja, ha valaki mesél róla.

Böszörményi Gyulától bátorságot kaptam. Bebizonyította nekem, hogy ha elképzeltem valamit, azt elképesztő figyelemmel és csavaros észjárással meg lehet írni. Hogy a legkisebb, de annál ragaszkodóbb gondolatfoszlány is lehet egy másik világ kapuja, amin akár most, azonnal be lehet lépni, hátra sem nézve.

Elain Cunninghamtől megtanultam azt, hogy egyáltalán nem kell minden karakteremet szeretnem. A tökéletlenség szemet gyönyörködtető. Attól, hogy a női hős, nem tud nagyot ütni, vagy remekül vívni, lehet hihetetlenül erős. Ő volt az első női fantasy szerző, akivel találkoztam, és Holdpenge Arilyn hosszú ideje a kedvenc főhősnőm.

És itt van még Maggie Stiefvater. Ő egy nagyon különleges személy írós-olvasós  élményeimben. Az elvarázsolt a sötét, olykor groteszk, kifordított világa egészségesebb és emberközelibb, mint sok más divatosnak kikiáltott szerzőé. Tőle tanultam meg, hogy nem gáz, ha a legelvetemültebb sarkításokban megmutatod a hitelességet, ha értékeket keresel az ócska közhelyek helyett, egy nagyon is közhelyekkel teli, történetklónoktól hangos világban.

Azt is megtanította, hogy szerzőként milyen sokféleképpen lehet szembenézni az olvasókkal. Meddig vedd komolyan az olvasói elvárásokat, és mikortól tilos beengedni az olvasóidat az alkotói folyamatba.

Az írói példakép egyébként azért kényes téma, mert egy felületes szemlélőt akár arra késztethet, hogy kritikusan viszonyuljon a szerző érzelmi és irodalmi táptalajához. Az alkotói meggyőződést azonban sokszor nem a példa, hanem az ellenpélda motiválja, akkor is, ha ez furcsán hangzik. Az ellenpélda szenvedélyre gyújthatja az írót. Kezébe adhat egy hosszútávra szóló eszközt, egy fordított múzsát vagy absztrakciót. Ha a példaképválasztás egyéni és az AHA élmények lépcsője, akkor a „hogyan ne tegyem” érzés a hiányérzet írásra késztető mozgatórugója. Úgy szeretem mindkettőt, ha közel vannak.