Borítótervezési pályázathoz osztom meg a következő néhány sort veletek. Meg csak úgy... ha olvasni támad kedvetek :)

 

... Az eskütétel a mindenható alkotásának hetedik napjára, vasárnapra tűzték ki. Miközben az előkészületek zajlottak, Jana arra gondolt, másokat akkor övez ekkora csinnadratta, amikor nagy hőstettet hajtanak végre, azoknak jár ez, akik mérhetetlenül híresek és kemény munkával megharcoltak a csodálatért. Ő úgy érezte, jelenleg egyetlen hőstette, hogy bemagolta az eskü szövegét, és igyekszik nem elájulni izgatottságában a hatalmas tömeg előtt.

Egyetlen gyors próba előzte meg a nagy napot. Szombat este Oliverrel, Axonnal és Clifforddal ellátogattak a terembe, és Jana kipróbálhatta, milyen a figyelem középpontjában állni. A Rend ceremóniamestere elmagyarázta a beavatás menetrendjét. Az idős férfi lassan beszélt és lassan is mozgott, mégis foltokban ázott át rajta a világos színű ing a melegtől. Jana igyekezett nem direktbe azokat a foltokat bámulni, bár a szeme automatikusan megtalálta őket.

– Basszus! – szisszent fel, amikor a ceremóniamester újra elsántikált előtte, hogy megmutassa, hol fog állni a Rend Elnöke, és hol nézhetik végig az eskütételt Jana közvetlen rokonai. Akkorra már az izzadságfoltok Axon tenyerénél is nagyobb területeket foglaltak el a férfi hónaljánál, hasán és hátán. Ráadásul Oliver folyton sutyorgott valamit Clifford fülébe, aki ettől pukkadozó röhögésbe kezdett. Így maradjon az ember lánya komoly és méltóságteljes!

A ceremóniamester gyászos hangulatban rázta az öklét feléjük:

– Nincs ebben semmi vicces! – harsogta. – Ötven éve vezetem az eskütétel szolgálatát, de még… de még…

– Senki sem izzasztotta meg ennyire? – kérdezte Oliver vigyorogva.

Axon épp fültövön kólintotta pimasz kölkét, amikor a teremben megjelent Jana apja is. Ez véget vetett a mulatságnak.

A férfi egyenesen Janához tartott. Egy apró dobozkát nyújtott felé, a szája szélén számtalan ránc jelent meg, és büszkeséggel vegyes bánat csillogott mosolygó szemében. Amikor megszólalt, náthásan, fátyolosan csengett a hangja:

– Majdnem megfeledkeztem róla – mondta. – Édesanyád azt akarta volna, hogy viseld ezt az esküd alkalmával. Az övé volt, és nagyon szerette.

Jana kinyitotta a dobozkát. Izgalmában libabőrös lett a karja, ahogy megpillantotta a csipkeszalagból készült nyakpántot, amin egy arany caduceus medál lógott.

– A hírnök botja – motyogta Jana meghatódva. A caduceus a harmadik szem botja, amelyre két kígyó tekeredik, nyolcasokat formázva. Az örökkévalóság, feltámadás jelképe. Janának még ennél is többet jelentett. Most már emlékezett rá, hogy látta korábban az ékszert. Az apja akkor azt mondta, ez valamiféle orvosi szimbólum, mert az anyja szakmája a sejtbiológia volt, és a betegségek okának kutatására tette fel az életét. Talán így is volt, a lényeg, hogy a rémült űr egy pillanatra enyhült Jana lelkében.

Magához ölelte az apját, és mélyen magába szívta a férfi ismerős illatát. Pontosan erre volt szüksége, hogy kicsit megnyugodjon.

– Köszönöm! – suttogta. A tekintete találkozott Oliverével, aki olyan átszellemülten figyelte őket, mint aki maga is érzi apa és lánya szoros ölelésének melegségét. A legszebb mosolyával ajándékozta meg őket. Azzal, amelyet rendszerint őszinte vallomás követ, és amiktől Jana talán örökre zavarba fog jönni. Szép vagy; Csak veled jó nekem; Rád gondolok…

Jana behunyta a szemét. Azt kívánta, bárcsak megállna az idő, és mindig ez az érzés járná át. Ez a nyugalom, ez a szeretet.

Csakhogy az idő sosem akkor lassít, amikor az kívánnánk. És lőn este, és lőn reggel.

Axon elmesélte neki, hogy régen az eskütételre várakozó leendő rendtagok egy teljes éjszakát egyedül töltöttek. Na, nem a szobájuk négy fala közé zárva, mert az túl egyszerű lett volna. Elrettentő példaként, vagy inkább amolyan előzetes erkölcsi figyelmeztetésként a beavatást megelőzően elvitték őket a ködcsatorna kapujához. Ez volt a hely, ami mögé a szörnyű bűntettet elkövető rendtagokat száműzték. Egy szigorúan őrzött vájat kapuja a barlangrendszer mélyén, amit ténylegesen sűrű pára fedett, és akit bevetettek oda, a rács mögé, soha többé nem térhetett meg szeretteihez.

Axon azt is elmesélte, hogy az elítéltek jajongása csak az első pár napban hallatszik a kapu mögül, utána mind elhallgatnak. Szerencsére elég kevés ilyen eset akadt a Rend történelmében. Az elmúlt száz év alatt Axon szerint pontosan öt. És hogy mi lehet a ködcsatorna sűrű páráján túl? Azt még a zerkan sem tudta, vagy csak Janát akarta megijeszteni az ismeretlen rémével.

– Egyesek szerint egy sárkány – vont vállat. – Ki tudja?

– Ha-ha! – válaszolt Jana.

Ezen az éjszakán egy szemhunyást sem aludt. Félálomban derengett neki az összes forgolódás az ágyban, az összes zaj, az összes alkalom, amikor még egyszer fel akarta mondani magában az eskütétel szövegét reggelig.

Aztán egyszer csak eljött az idő, a lakást reggel hétkor elözönlötték a fodrászok, az öltöztető sikoltók, Clifford, Jana apukája, és még Oliver is be akart jönni, de ez utóbbit Clifford elégedett gonoszsággal kitessékelte, mondván, neki aztán semmi keresnivalója a szobában. Legalábbis, mintha Jana az esküvőjére készült volna.