... Meg kicsit nekem is. Itt az ősz, számomra jó pár éve az év egyik legizgalmasabb időszaka.Megbocsátható gyengém, hogy képtelen vagyok lenyugodni, amikor küszöbön az első nyomtatásban megjelent könyvsorozatom második kötete. És annyi mindent kéne csinálni, szervezni, lépni, agyalni, és mégis: pont egy nagy lélegzet utolsó traktusánál tartok, amikor pont csak lehunyom a szemem, és élvezem a csöndet. Mint valami ugrás előtti pillanatban.

Mellé pedig ígértem kisebb-nagyobb alig spoileres részletet is, természetesen itt a blogon, még a cover turnék, bármilyen egyéb hivatalos cucc előtt.

Az alábbi jelenet a Szörnyek és Ketrecek  VIII. fejezetében kapott szerepet. Megmosolyogtatott reggel, miközben újraolvastam a kéziratot, nagy dilemma közepedte: milyen jellegű részletet küldjek be a borítóleleplezéshez? Amíg eldöntöm, nektek megmutatom ezt :D

VIII.

 

...

Weslaw nem sokkal később kék színű Skoda Citigójában üldögélt, s míg hangosan zúgott a kocsi fűtése, az útszéli jegenyefák nedves törzsét bámulva gondolkozott. Ha lett is volna rá engedélye, Virgin Deaton testét nem exhumáltathatta. A nőt elhamvasztották.

Felkereste a céget, ami a hamvasztást végezte. Meglepődnie sem kellett volna, amikor a vállalkozás telephelyét zárva találta. A táblán mindössze ennyi állt: Felszámolás alatt.

Weslaw körbejárta az épület téglakerítését. A kapucsengőt hiába nyomogatta, viszont addig kutatott a rendőrségi adatbázisban, amíg talált egy, a céghez tartozó mobiltelefonszámot. Még aznap felhívta. Egy szűkszavú női hang elárulta, hogy az ügyvezető pár hete a Bahamákra utazott, hogy vörhenyes kócsagokról meg lagúnagémekről készítsen fotósorozatot.

– Maga régóta a cég alkalmazottja? Miért számolják fel a vállalkozást? – kérdezte Weslaw, de a nő még erre sem volt hajlandó választ adni. A férfi taktikát váltott. – Nézze, engem egyetlen hamvasztás érdekel. A beszélgetésünk köztünk marad, nem kell aláírnia semmit, a nevét sem említem meg soha, senkinek. Ha együttműködő lesz, nem maradok hálátlan.

Hála az égnek, az emberi kapzsiságra mindig lehetett számítani.

Egy kis étteremben találkoztak, ahol a vendégeknek felszolgált töltött libanyakkal és gőzölgő mákos derelyével rakott tányérok között egyszer csak megjelent az ötvenes éveit taposó nő, és meg sem próbálta leplezni idegességét. Helyet foglalt Weslawval szemben, és nemcsak a sűrű sötét haja idézett apokaliptikus időket, de a kézremegése is, amit az asztal fölött összefont ujjaival kívánt leplezni.

– Komolyan gondoltam, hogy ha megtudják, hogy beszéltem magával, nekem végem – suttogta idegesen. Körülnézni sem mert.

– Nem inna valamit? – kérdezte Weslaw. Egy idegzsábával nehéz beszélgetni.

– Először a borítékot. – Az idegzsábák nem kertelnek.

Weslaw megértően bólintott.

– Megkapja, de mindent sorjában. Ki intézte Virginia Deaton hamvasztását?

– A gyermeke, de később megjelent egy gyámszülő is. – A nő arcán többféle érzelem viaskodott egymással. Köztük egy kimondatlan kérdés is. – A fiút nagyon megviselte az anyja halála. Hát még a hamvasztás! Az engem is megviselt.

Weslaw elővette a szerény vastagságú borítékot a zsebéből, és az asztalra tette. Megvárta, amíg a nő belenéz és átpörgeti a bankókat. A bólintás karcsú volt.

– Miért viselte meg magát? Jelen volt? – csapott le gyorsan Weslaw, mielőtt a másik meggondolja magát.

– Először nem. Fent ültem az irodában, a dolgomat végeztem. Aztán hallottam, hogy valaki fut a folyosón, ezért kinéztem. Az egyik segédmunkás volt – fogta suttogóra.

– És?

– Utánamentem, hogy megkérdezzem, mi ez a lárma. És sose fogja elhinni, hogy mi történt.

– Higgye el, hiszékeny ember vagyok – mosolyodott el Weslaw.

– Tudja, én már számtalan hamvasztást láttam – kezdte a nő kerülve a tekintetét. – De ez… ez borzalmas volt. Az a holtest más volt, mint a többi.

– Vagyis?

A nő közel hajolt hozzá:

– Nem akart elégni – bólogatott, majd gyorsan keresztet vetett. – Mintha a pokolból jött volna. Nem reagált a kemence hőjére, állta a tüzet. Nem tudom, mi volt ez, de én mondom magának, azóta aludni se tudok normálisan. Talán azt a szerencsétlen nőt megszállta valami.

Weslaw mégiscsak rendelt két pohár gyömbéres limonádét. A nő, ahhoz képest, hogy nem volt szomjas, ahogy megkapta az italát egy mozdulattal felhajtotta.

– És mit csináltak a testtel, ha egyszer nem akart elégni? – érdeklődött. – Feltételezem nincs a munkaügyi leírások között égni nem kívánó testekkel kapcsolatos utasítás.

A nő széles, lapos arca grimaszba fordult. Elpillantott Weslaw mellett, az étterem parkolóra néző ablakát figyelte.

– Vannak más eszközök is. A vegyszerek hathatósak, ha egy halott földi maradványait el akarják tüntetni. Ez nem az én dolgom, uram. Megfizették, megtettük. Minden papírjuk rendben volt. És többet én sem tudok.

– Vagyis egy üres koporsót temettek el? – Weslaw kíváncsian várt a válaszra.

– Nem a mi dolgunk ítélkezni. A hozzátartozók beleegyeztek, a költségeket bőségesen megtérítették.

Weslaw értékelte az okos embereket. Náluk jobban csak azok vonzották, akik embernek se nagyon számítanak. És ezek itt tényleg mindent elrendeztek. Mindent, az utolsó részletig. OKOS NEM-EMBEREK. Mindeközben végig itt élnek közöttük, mégis láthatatlanok maradnak. Elérhetetlenek. Ennél ijesztőbb és jobban elgondolkodtató perspektívát Weslaw elképzelni sem tudott. De vég koszorúzza a tettet!

Épp kicsörtetett az étteremből, hogy tegyen még egy kis kitérőt, amikor a főnöke kereste a mobilján.

Weslaw fogadta a hívást.

– Mielőtt megkérdezné, hogy hol vagyok, beteget jelentettem. Madárinfluenza. Kócsagok terjesztik, meg karakák. Bár az is elképzelhető, ez utóbbiak már kihaltak.

A főnöke papírokkal szöszmötölt, behallatszott a telefonba a zaja, és mellesleg az öreg nem volt jókedvében.

– Anzej, kap egy napot, hogy kigyógyuljon a hipochondriájából, és akkor megmarad a büszkesége. Ne higgye, hogy nem tudom, mit csinál épp!

Weslaw azért meg mert volna esküdni, hogy a főnöke nem tudja. Az étterem raktárépülete közel volt a parkolóhoz. A félreeső sarkába összehajtogatott papírdobozokat halmozott valaki. Ő meg éppen ezeket vizelte le. A gyömbértől mindig rájött.

– Hoppá – szisszent fel, amikor az egyik doboz véletlenül lefordult a helyéről. Kellemetlen, ha az ember cipője elázik.

– Ne hoppázzon itt nekem! – tajtékzott a telefon. – Száz gyilkos futkározik az utcákon, Anzej, maga meg azért üldöz munkaidőben egy kamaszt, mert értelmezhetetlen a DNS-e? Fejezze be! Itt egy feljelentés. A régi acélüzem raktárát pár hete kirabolták. Georgian Lesinszky, a mostani tulajdonos ugyan nem tett feljelentést, de a szomszéd utcában lakók közül az egyik csendháborításra panaszkodott. Állítólag lövéseket is hallottak. Menjen ki, nézzen körül, ha már itt rontja nekem a krakkói levegőt!