Címke: Szörnyek és ketrecek /Némi vívódás a karakterek gondolatai körül, amikor nem, nem és nem - és amikor egyszerűen csak nehéz/.

A kispajtásról esik szó a mai posztban, aki minden lélek foltos zsebeként kísér végig életünk útján. És mert mesélni akarok nektek valamit arról, hogy ami egyébként természetesnek tűnik (szerelem), mennyire nem az.

Gondolkodtatok már azon, mi kell a szerelemhez? Nem azt kérdezem, hogy mi a szerelem, hanem, hogy mi kell hozzá?

‒ Elsősorban a személy, akit szeretünk.

És még?

‒ Érzelmek.

És még?

‒ Vonzalom. Az azért nem árt J

És még mi?

Szenvedély, őszinteség, az a bizonyos pillanat, ellentétek, hasonlóságok? Egyáltalán hogyan lehetne általánosítani, amikor minden szerelem egyedi, megismételhetetlen, és sokszor megmagyarázhatatlan?

Ti mit gondoltok erről?

És hiszitek-e, hogy önmagunk bántalmazása képtelenné tesz bennünket a szerelemre? Az öngyűlölet vagy a félelem saját magunktól, mérgező a környezetünkre? Vagy minden attól függ, mennyire tudjuk kontroll alatt tartani a belső szörnyeinket?

Szerethet-e más, ha én magamat sem szeretem?

És akkor most mondok valamit, ami talán sokatoknak nem fog tetszeni, de pont ez a jó benne, mert beszélni kell/lehet/muszáj lenne róla:

A szerelem nem ingyen ajándék, nem olyan magától értetődő, és egyáltalán nem adatik meg mindenkinek könnyedén. Olvastam olyasmit is, hogy a szerelmet ki kell érdemelni, de nekem ez a kifejezés idegen és gőgösnek hangzik. Ennél már jobban igaznak érzek egy másik állítást, miszerint a szerelem egy tudatos döntés. Az a pillanat, amikor a tudatod, TE magad, elhatározod, hogy szeretni akarsz, és megengeded önmagadnak, hogy egy akármilyen rövid ideig is, de boldog lehess.

Az önértékelési zavar őrült nagy probléma. Hat az életminőségre, arra, amit a tükrön túl, és arra is, amit az ablakokon túl látsz. Az vagy, amit megeszel, olyan az életképed, amilyen te magad vagy, olyan a szerelmed, amilyen te vagy legbelül. Ó, igen, igen. Besétálsz egy önfejlesztő kör előadására, és ezt hallgathatod nappaltól estig – fő a tudatosság.

Beteggé tesz, ha elhiszed, képtelen vagy szeretni?

Jó dolog megtanulni szeretni önmagunkat. És ne egyszerűen önmagunkat, hanem a felismert hibáinkkal együtt élő lényünket. Nagyon sok ember az egész életét e nélkül az érés nélkül éli le. Nem lassít, meg sem áll, hogy megértse, elgondolkozzon azon, ha már nem sikerül, mi lehet az oka? Hogy lehet így élni? Hát lehet azért, csak fájdalmasan, teljességérzése nélkül.

Ha szeretem magamat melletted, téged szeretlek. Ha jobb vagyok általad, érted vagyok jó. Rádöbbentettél valamire, ami mindig is ott volt körülöttem, karnyújtásnyira, de te voltál az, aki rávett, hogy megérintsem. Így bocsátok meg magamnak, hogy szeretni tudjak. Mert e nélkül az összes többi nem sokat ér.

De amíg félek/ünk, ez nem következhet be, mert akarni a szerelmet alighanem mégis csak kevés. Egy mérgezett talajban bármit ültetsz el, elpusztul. A szerelem számomra épp ezért nem elmebaj, hanem inkább egy vakrepülés önmagunk megismerése felé. Az ilyesmi nem lehet veszélytelen, kimért, kiszámított. A legelső lépés hozzá a bátorság. És az sérül benne a legjobban, aki félelemből hazudik. Aki esélyt sem ad magának, hogy átélje. Mert a szerelemhez nem csak Ő kell, Én is kellek! És ezt, néha hajlamosak vagyunk elfelejteni...

 

És szerintetek? Hogyan merjünk szeretni?