Amikor reggel kilenckor elindultunk Sárvárról, még sütött a nap. Aztán beleautózunk a kígyózó kocsisorok Lali zöld pikkelyeként (Lali az autó) a szürke ködbe, ami mögött valahol ott volt Budapest, csak ki kellett várni. Eszméletlen mire képes a természet, amikor épp lázad valami ellen – erre gondoltam ‒, mert valahogy az a fajta színű, állagú levegő, nedvesség, piszkos hangulat, ami körül vett bennünket, ezt sugallta.

Az úton lelkesítő beszédet is kaptam, háromszor kerülgetett a pánikroham, és ha azt gondolja valaki, hogy a lámpalázat könnyű kinőni, hát akkor nagyon téved. Nekem nem sikerül, bár képes vagyok túl lendülni rajta, a szereplés első pillanatait úgy élem meg, mintha nyomás alatt lennék, vízió gyötörne, átjárná a tagjaimat a sokk. Tovább»