Amikor reggel kilenckor elindultunk Sárvárról, még sütött a nap. Aztán beleautózunk a kígyózó kocsisorok Lali zöld pikkelyeként (Lali az autó) a szürke ködbe, ami mögött valahol ott volt Budapest, csak ki kellett várni. Eszméletlen mire képes a természet, amikor épp lázad valami ellen – erre gondoltam ‒, mert valahogy az a fajta színű, állagú levegő, nedvesség, piszkos hangulat, ami körül vett bennünket, ezt sugallta.

Az úton lelkesítő beszédet is kaptam, háromszor kerülgetett a pánikroham, és ha azt gondolja valaki, hogy a lámpalázat könnyű kinőni, hát akkor nagyon téved. Nekem nem sikerül, bár képes vagyok túl lendülni rajta, a szereplés első pillanatait úgy élem meg, mintha nyomás alatt lennék, vízió gyötörne, átjárná a tagjaimat a sokk.

Ami a kétnapos Könyvmolyképző Könyvkarácsony helyszínét illeti: pazar választás. Jó, hogy mobil a környezet. Jövőre is megérdemelné a helyszín, hogy ugyanitt, ugyanígy (kicsit többen). Először is, mert könnyű zaj nélkül közlekedni a termek között, ami nagyjából az egyik legnagyobb előny a hely befogadóképessége mellett. A színpad megfelelő méretű, a kivetítési lehetőség adott, a székek kényelmesek, a nagyterem hátsó traktusában pedig remekül elfértek a könyvstandok. A kabátokat is le lehetett tenni a fogasokra, bár ez utóbbival mi nem éltünk, mert nem telt meg a terem (sajnos), így a székeket használtuk ugyanerre a célra magunk mellett.

Jó volt a világítás. Nem vicc, de ez a félhomályos kis valami pont annyira tette hangulatossá, és hagyta mégis ünnepélyesen könyvmolyokra jellemzően szakmai szinten a rendezvényt, amennyire kellett. A folyosón volt hely a gyermekkönyv standnak, és még a büfé is a rendelkezésünkre állt. A Premier Kultcafé másik számomra rendkívül szimpatikus oldala, hogy szívesen alkalmaznak fogyatékkal élő személyzetet, így a Kultcafé nem csak egy reprezentatív helyszín, de egy példaértékű kezdeményezés is, ami a jelek szerit remekül működik.

Szombati helyszínre érkezésünkkor már javában zajlott a program. Bartos Zsuzsa: Alkonyőrzők és Szöllösi Kristóf: Acélszentek könyvbemutatójának kellős közepére estünk be, és már az ajtóból imádtam Zsuzsa számomra kedves erdélyi kiejtését (és Zsuzsa, nekem ne szidd magad, mert igen is jó helyen voltál ott a színpadon, és fele annyira nem látszott, mennyire zavarban voltál, mint te azt gondolod), Kristóf könnyed humorát. Jók ezek a páros könyvbemutatók. Egyrészt, főleg kezdő szerzőként tudom, milyen nagy segítség a színpadon társaságban ülni, másrészt a szerzők egymást „húzzák”, és ennek van egy családias, jópofa hangulata. Nem, itt senki nem volt karót nyelt, mindenki szabadon járt-kelt, beülhetett az előadásokra, kimehetett, és még a recsegős könyvvásárláshoz adott papírzacskók nesze sem zavart senkit, mert a fellépők kaptak mikrofont, és ha csak nem felejtették el mindjárt az elején bekapcsolni (ahogy jó magam), akkor mindenki kiválóan hallott minden kiejtett szót.

Zsuzsa és Kristóf beszámolóit itt olvashatjátok el:

Zsuzsab

Kristóf

Rövid dedikálós szünet után következtünk mi Gáborral. Akartok előtte-utána fotót? XD Nem kaptok. Helyette egy rövid fb-s live, ami Rácz Tibi készített velünk a bemutató előtt: itt!

És egy másik felvétel, amit Ildikó készített a bemutató alatt: itt.

Róbert Kati moderált, én körmondatokba bonyolódtam, Bessenyei Gábor (Az Olimposz legyőzése 2: A feledés folyója) tárgyszerű volt és bátor, mint mindig. Beszéltünk jövőbeli célokról, történetbeli helyszínválasztásról, az olvasói vélemények fontosságáról. Utólag egy csomó minden eszembe jutott még, amit el kellett volna mondanom, de ott és akkor nem sikerült. Majdnem belekezdtem a német-lengyel konfliktusok, a rendszerváltás gócpontjának taglalásába, aztán ez elmaradt, ahogy sok más apróság is, de utólag talán nem is baj. Jó kis blogposztot lehet írni a témáról, és meg is fogom írni.

Hamar elszaladt a kiszabott idő a színpadon, és utána én is megsimogathattam a saját könyvemet (először szombaton láttam élőben, és szép lett, de komolyan). Dedikáltam, majd megszorongattam néhány ismerős kezét. Varga Beával rövid stratégiai megbeszélést tartottunk a jövőre nézve. Ez mindig jó, és mindig kevés nekem (telhetetlen vagyok). Nagyon periférián élek, ha a távolságokat nézem ebben a pici országban, holott ez nem kellene, hogy akadály legyen. Csak belegondolok Magyarországnál tízszer nagyobb kiterjedésű országokban hány író él, alkot, és a földrajzi akadályok mégis kiküszöbölhetőek, pl. telefon, skype, egyéb kiegészítő eszközök segítségével. Jó lesz ez, rendben lesz ez, a pozitív megerősítésre nagy szükségem van, és most is jó volt, nagy löketet adott, ilyenkor mindig új dimenzió kezdődik a fejemben, erre minden alkotótevékenységgel foglalkozó embernek szüksége van. Na meg rátok, OLVASÓÓÓÓÓK! :D Nélkületek aztán semmi értelme nem lenne az egésznek.

Írjatok nekem, olvassatok, kérdezzetek, találkozzunk, ötleteljünk, vitázzunk. Mindenben benne vagyok. Köszönök nektek minden támogatást, amit eddig kaptam, nem beszélve a kiadó egész éves, rendszeres munkájáról. Sajnáltam viszont, hogy nem vehettem részt a kisteremben zajló előadáson, a márkaépítés Katona Ildikó előadásában például nagyon érdekelt volna, de pont egybeesett a nagyteremben zajló kerekasztal beszélgetéssel.

A kerekasztal beszélgetés után pedig indulnunk kellett, ha még vállalható időben akartunk hazaérni. Ez az egy bajom van a téllel, semmi más: a lehetetlen közlekedési viszonyok J

Jól éreztem magam. Innen is ölelek mindenkit, akivel találkoztam, azokat is, akikkel nem. Legközelebb össze fog jönni. És még egyszer tudatosítom magamban:

Megjelent a Szörnyek és ketrecek! Kemény melóval, de sikerült. És tudjátok mit? Ez volt benne a legjobb. Hogy annyit kínlódtam vele. Na meg a vége, hogy elmondhatom: a francba, neki kell kezdenem a harmadik rész átírásának! Juhéj!