A Sorok mögött körblog új témája a tavaszi környezet, természet, helyszínek az írásban.

Jó ez a téma, mert a tavasz az újjászületés jegye, új kezdet, új szerelem, új ígéretek táptalaja. És mint ilyet, a szerzők rendszerint használják is. Rásegít egy állapot alapszitujának felvázolásához. Tényleg, ki mi alapján választ évszakot a története kezdetéhez?

Nyár volt, nyaraltunk, jött a srác… (Pomádé)

Ősz volt, az elviselhetetlen, haldokló múlt kísért, aminek véget kellett vetni valahogy (Öld meg Jana Robinst)

Tél volt, a szeretetlenség jege fojtogatott mindent, és ami korábban távolinak tűnt, az még elérhetetlenebbé vált ( Andersen avagy a mesék meséje)

Tavasz volt…

Oké. Ahány történetet írtam, az mind ősszel kezdődött. Ha az ősz a saját univerzumomban a tragédia előszele, akkor a tavasz a megoldásoké. Ez így volt mindig, így lesz mindig – mondhatnám, de mire idáig jutok a gondolatban, már azon jár a fejem, mi lenne, ha felcserélném a kettőt, és jól meglepném magamat vele? :D Csoda, hogy elborult aszkétát látok magamban, amikor bármilyen történet megírására adom a fejemet?

Viszont az a helyzet, hogy tehetek bármit, ha nem elég kifejező és logikus a dolog, max énfogok örömködni a szimbólumok széles skálájának kiforgatásán, az olvasók aligha fogják érteni, mi a szösz? Pont ezért helyeztem régebben nevetségesen erős ellentétek közé a hangulatok és helyszínek kapcsolatát: míg az ősz sötét szobák, gyertyák és földalatti bunkerek hangulatában úszott, úgy a tavasz helyszíne volt a szabad tér. Sosem írtam még jelenetet velem megesett konkrét szitu után. A helyszínek a fejemben emlék szintjén léteznek, és úgy válnak maguk is lassan karakterré, hogy aki keresni akar valami furcsa összefüggést,

vicces elméletet a sorok mögött, ott meg is találja.

Erről még sosem írtam sehol:

A sötét robosztus épület a tavaszi tájban a lelki magány (pokol) tornáca.

A földalatti barlangkomplexum a börtön szimbóluma, ahol úgyis napirendre kerül a vezeklés, vagy a lelkiismeret-furdalás.

A parkolók (Istenkém, mindenkinek vannak defektjei, én folyton parkolókra gondolok XD) jelentése pont az, ami: a várakozásé.

Hegytető, szakadék: szerintem ezt magyaráznom sem kell.

Szekrény belseje: megnézem a szekrényed, és megmondom, ki vagy.

Folyosó (bármilyen épületben): titkok, veszély.

Fürdőszoba: a felfedezéseké. Gondolatbeli heuréka, ne tessék semmi rosszaságra asszociálni!

Temetők: az izgalom és mágia kettősége. Én nem is tudom, hogy lehet ezt a két dolgot egy nap alatt említeni.

Park: társadalmi élet helyszíne. És azon belül: a pletykáé.

Étterem, kávézó: a nyomozásé. Ez utóbbi talán abból táplálkozik, hogy még a régi viccekben is kocsmába illik betérni, ha infóra van szükséged. Nem beszélve a western filmekből ismert ki-becsapódó karámajtók mögötti néma csöndről, amikor az idegen lovas betér egy italra.

Az Ellopott élet sorozat egyik fő helyszíne Krakkó városa. Amikor elkezdtem írni, már bőven ismertem a városképet, a legendáit, a lakóinak stílusát, de ezeknek az ismereteknek csak töredékét használtam fel az adott cselekményvonal miatt.  A galamboktól hemzsegő Fő tér még így is emblematikus, ahogy az óvárosi, macskaköves szűk utcák, a változatos kapualjak, és zárt, belső udvarok is.  Ez a rendkívül összetett, régmúlt és jelen paralel jelenlétébe csomagolt, konyhájáról, negyedeiről híres és nevezetességei miatt turistacsalogató város történelmi szempontból is jelzés értékű. Egy világkonfrontáció tornácaként határozza meg a huszadik századot, hozza elénk a háború idején készült fotók emlékét, juttatja eszünkbe az embertelenség és szenvedés sötétségét, és emlékeztet rá, hogy hová fajulhatnak a dolgok, ha nem küzdünk az együttérzés mellett, a meghasonulás ellen.

Hozzáteszem, engem sosem fenyegetett, hogy túlzásba vigyem a leírásokat, legyen az ősz vagy tavasz, épület vagy szabadtér. Mindig keveset használtam, és ha mégis, féltem az aprólékosságtól, holott pont ez lenne a lényeg. Első alkalommal a Szörnyek és Ketreceknél éreztem azt, hogy kifejezetten akarom, hogy az olvasóim ugyanazt lássák, amit én látok a helyszínen. Fontos a firka a régi betonfalon, és a szélben rebegő színes kis zászlók az autószalon előtti fronton. Hogy akarom, hogy más is felnézzen hóesésben az égre, és érezze a szédülést, amikor a hópelyhek alázuhannak hihetetlen magasságból a földre. És lett hangulata (legalábbis remélem), ahogy az árnyékoknak is a falon, amik folyton megnőnek, gömbölyödnek, hegyesednek, és rémülten elfutnak a napfény elől.

A tavasz leírása és „életre keltése” most következik. Ahogy a harmadik köteten dolgozom, úgy nyílik minden bimbó, serken erőre a buzgalom, ami elég komoly hajtóereje a karaktereimnek. Érdekes kontrasztba kerül itt az újjászületés gondolata is, amiről előjáróban csak annyit, hogy nem kevés meglepetés vár magukra a szereplőkre is. Aki olvasta a második kötet utolsó pár oldalát, az tudja, mire gondolok *evil*.

Többiek bejegyzése:

Onsai

Bartos Zsuzsa

Puska Vera

Kleinheincz Csilla

Gaura Ágnes