Volt ilyen.

Előtte létezett egy hosszú időszak az életemben, amikor gondolni se mertem arra, hogy én még egyszer írni, tanulni fogok. Akkoriban csupa olyan emberrel hozott össze a sors, akik vagy a fiatalságuk okán, vagy amiatt, hogy ezt a viselkedési módot szokták meg, de folyamatosan negatívumokat zúdítottak a nyakamba. Ti is ismertek ilyeneket. Felkelnek reggel, és onnantól kezdve, egészen addig, amíg újra el nem alusznak, megy a (szegény megboldogult nagyanyám szavajárását idézve) sipákolás. Lószar, minden lószar, semmi se jó, mindenki ellenség, mindenki hülye, támad, engem bánt!

Többek között az ilyen negatív koporsószegek miatt nem írtam egy árva betűt sem jó négy-öt éven keresztül. Azt nem tudom, ez célként lebeghetett-e bárki szeme előtt, mert a gondolat ahhoz túl vicces. De elgondolkodtató, hogy valamennyiüket megnyugvással töltötte el, amikor először jelentettem ki: jobb ha nem csinálok semmit.

Aztán következett jó pár év az életemben, amik úgy kiestek. Nem, ennél is rosszabb: elfelejtettem élni!

Majd szerencsére találkoztam egy emberrel, aki nem sipákolt, hanem fogta a kezem, és kivezetett a lótuszevők szigetéről, mondván, „nem értem, miért csinálod ezt magaddal, de elég volt ebből”.

Szerintem ő se tudta akkor, mibe vágott, amikor elhatározta, hogy talpra állít. Én meg főleg. Nem értettem, miért rángat magával mindenhová, küld mozogni, élni, írni, tanulni.

Azóta hajózunk. Néha kegyetlenül nehéz, de már nem emlékszem arra a személyre, aki magát sajnálta, és nem csapta le a vérszívókat, amik rátelepedtek a vállára, hogy belémélyeszthessék a bőre alá a szívókájukat. Már nem tudom, miért tűrtem. Azt gondolom azért, mert elhittem, hogy ez a sorsom. Ma már a sors fogalma is mást jelent.

Tovább»